Az első napok, hetek nagyon gyorsan teltek. Volt segítségem is, bár így utólag is meg kell dicsérnem magamat, szerintem jól vettem az akadályokat, sőt, Gábor is ügyes volt. Itt volt anyukám (továbbiakban: Lívi mama) pár napig, aztán Gábor is itthon volt egy hétig, segített a másik nagymama (továbbiakban Ildi nagyi), és a dédi is főzött néha ránk. :)
Hazahoztuk Bálintot, aki a sárgaság miatt még sokáig nagyon sokat aludt, szopizás közben is küzdöttem vele, hogy ne aludjon be pár perc után (ami nagyon nehéz volt, még a kórházban próbáltam tanácsot kérni a csecsemősnővérektől, hogy hogy ébresszem fel, ha elalszik, de nem igazán tudtak segíteni), küzdöttünk sokat. Aztán kéthetes korában kiderült, hogy nem hízott eleget, aminek több oka lehetett, akár a sok alvás, akár a kevés (és nem elég tápláló) tejem. Végülis mindegy, tápot írtak fel neki, amit első perctől kezdve megevett szerencsére, elfogadta a cumisüveget is. Ez a gond kipipálva. Majd jöttek még apróságok, amik akkor persze hatalmas problémának tűntek, amin csak aggódtam és aggódtam, de így visszatekintve, felesleges volt. De gondolom, minden elsőgyerekes anyuka így van ezzel. Szóval volt szemgyulladás (talán kötőhártya), fenékkisebesedés, még magzati korban észlelt koponyaüreg-tágulat miatt UH, 1 hósan felülvizsgálat a bunkó neonatológusnál, na és a legrosszabb, ami csak 9 hónapos korában múlt el, a szörnyű bukások. Ijesztő mennyiségű tápot ki tudott bukni, akár fekve, akár függőlegesen tartva, órákkal evés után is. Folyamatosan öltöztettem, a radiátorok tele voltak száradó textilpelusokkal és ruhákkal. Én nagyon aggódtam, hogy a gyomorsav marja a torkát, de különösebben senki nem foglalkozott vele, a doki azt mondta, amíg hízik, ne aggódjak. Igazából mindenki ezt mondta, dehát senki nem érezte azt át, amit én. Néha a Gábor is kiakadt, azt mondta, csináljunk már valamit, mert ez nem normális.
Minden lefektetéskor aggódtam (a légzésfigyelő ellenére is), hogy nehogy álmában visszabukja az ennivalót és megfulladjon, sőt, sokszor Bálint szobájában aludtam, mikor abnormálisan sokat bukott. Aztán szinte napra pontosan 9 hónapos volt, mikor szinte egyik napról a másikra elhagyta ezt a rossz szokását, a legnagyobb örömömre. Ennyi idő kellett a gyomorszájának ezek szerint... Pedig annyi okoskodást hallottam (és vártam, hogy bejön...) ezzel kapcsolatban, hogy felsorolni se tudom: majd 3 hónapos korában elmúlik, aztán hogy majd 6 hónapos korában elmúlik, aztán azt, hogy ha már ül, majd elmúlik, ha majd darabos ételt eszik, ha már mászik...stb. Na mindegy, szerencsére túl vagyunk rajta. Nem volt olcsó a Nutriton... :)
Alvás: az első két hónapban általában kétszer is felkelt éjjel enni, de utána végigaludta az éjszakákat, és ez a mai napig így van.
Evés: Bálint már 6 hetes korától kezdve szinte mindig többet evett, mint a hasonló korú babák, nagyon has-párti (ahogy anyukám mondaná), addig sírt, amíg nem lett teli a pocakja. Hiába, be akarta hozni a lemaradását. :) Most már, majd' egyévesen visszaállt a normális kerékvágásba, de továbbra is imád enni, mindent megeszik, és ezért nem győzök hálát adni a Jóistennek, hogy nem egy válogatós, köpködős kisfiam van. Bár még lehet...
Összefoglalva: viszonylagos nyugalomban teltek az első heteink, imádtam minden percét, és amire határozottan emlékszem, hogy jó sokat sírtam - a boldogságtól. :)
