2013. május 7. A legfélelmetesebb és legnehezebb nap eddig az életünkben. Biztos hallottatok róla, ha nem, akkor elmondom: a bölcsődében, udvaron alvás közben, a gyerekekre omlott a vakolat. A vakolat leginkább 10-20 kilós betontömböket jelent, mozaikcsempével együtt. 6 gyereket vittek kórházba, köztünk Bálintot. És mint kiderült, ő volt a legsúlyosabb sérült...
A bölcsivezető felhívott, hogy "Ne ijedj meg, de...". Hát én elég nyugodt típus vagyok, de ha a bölcsiből ezzel hívnak fel, hát... Annyit mondott, hogy néhány vakolatdarab a fejükre hullott, beviszik őket a kórházba, néhányuknak vérzik a feje, de nincs nagy gond. Talán jobb is, hogy csak ennyit mondott. Mert ha azt mondja, hogy a gyerekemnek lehet, hogy betört a feje, és kettétört a combcsontja, akkor biztos, hogy elájulok.
A kórházba beérve már vártak minket, épp Bálint volt benn a doktornőnél. Már a folyosón hallottuk, hogy nagyon sír, csak kiabál, hogy anya, anya... Eleinte nem is engedtek oda hozzá, le volt takarva a kis arca, épp varrták össze a fejét. Be volt már kötve neki az infúzió, nem is értettem, miért, de nem értek hozzá. Ugyanis akkor még csak azt gondoltuk, hogy a fejét kell csak összevarrni, esetleg lesz egy röntgen, de ha minden oké, mehetünk haza. A műtőssegéd srác mondta, hogy valószínűleg a combcsontja is el van törve, meg kell röntgenezni, ha a fejét összevarrták. Merev alátámasztás nem volt alatta, így szegényt a lepedőnél fogva pakolták ide-oda. Nagyon-nagyon sírt, kapkodott a lábához, iszonyú fájdalom lehetett ez neki.
Röntgen után felvitték az osztályra, kapott egy ágyat, oda is csak a lepedővel pakolták. Vért vettek tőle (azt is végigsírta, mivel kiküldtek minket, és ezt nem viselte jól, hogy nem vagyunk ott vele), aztán vártuk az eredményt és a vércsoportját. Közben jött doki, aneszteziológus, mindent elmondtak, amit csak kérdeztünk. Délután fél 6-kor jött vissza az altatóorvos, szépen elkábította Bálintot, és bevitték a műtőbe.
Gábor hazament cumiért, Bálint kedvenc plüsséért, pelenkáért, cumisüvegért, ruhákért, én meg felhívtam mindenkit, akit csak tudtam (anyut, kollégát, főnököt). Ott, akkor néztem meg először a telefonomon a neten a képeket (akkor már tele volt a sajtó az esettel), és ott, akkor sírtam el magam először. Láttam a kis ágyát, a földön a kis szandálját, a véres ágyneműjét, és a hatalmas tömböket, amik rájuk zuhantak. :( Hatalmas szerencse, hogy nem történt tragédia. Az őrangyalok nagyon dolgoztak aznap délután, ezúton is köszönöm nekik.
A baleset oka valószínűleg az, hogy két évvel ezelőtt, amikor minden csoport udvarára felfúrtak nagy, kitekerhető napernyőket (hogy ne tűzzön oda nekik a Nap), a 30 éves falat és vakolatot nem bontották le és vakolták újra, hanem azt gondolták, jó lesz az úgy, elbírja a napernyőt, meg azt is, hogy tavasztól őszig naponta kétszer ki-be tekerik, és a szél is rángatja... Hát nem bírta. (Az erre költendő pályázati pénzt meg szépen hazavitte valaki... De ez csak az én véleményem.)
A műtét másfél órás volt, szerencsére jól sikerült. Aznap este nem maradhattunk benn, de már kb. fél-egy órával a műtét után fel is ébredt Bálint. Mondta a nővérke, hogy ne menjünk oda hozzá, mert megfigyelés alatt nem szabad, és ne is beszéljünk hangosan, nehogy meghallja, hogy ott vagyunk. Odaadta neki a cumiját és a varjúját, attól megnyugodott, és állítólag végigaludta az éjszakát.
Sajnos akárhogy próbálkoztunk, akármilyen befolyásos embert felhívtunk, az ígéretek ellenére sem kaptunk baba-mama szobát. Így minden este ott kellett hagynunk, és reggel fél 9 körül lehetett csak bemenni hozzá. Mondanom sem kell, az első két éjszaka szinte semmit nem aludtam, a harmadik éjszaka is csak a fáradtságtól.
A sajtó teljesen megszállt volna minket, ha nem állítunk le mindenkit. Még be sem tolták a műtőbe Bálintot, már ott volt a kórházi ágya mellett az M1 riportere. Megkérdezte, szeretnénk-e nyilatkozni, de elküldtük. Másnap hívott a HVG, a TV2, az RTL Klubtól már csak egy sms-t kaptam, hogy ha szeretnék nyilatkozni, szóljak. Senkinek nem mondtunk semmit, mert el szerettük volna kerülni, hogy piszkálják a bölcsit, zaklassák az orvosokat és minket, és legfőképpen a Blikkből szerettünk volna kimaradni.
A baleset másnapján becsattogott hozzánk a egy szőke újságíró hölggyel, a kórház főigazgatójával és Bálint egyik orvosával a polgármester úr... Kapott Bálint két plüss Fülest, beszélgettünk egy fél órát, aztán elmentek. Álmomban nem gondoltam volna, hogy az a szőke újságíró nem helyi lapnak dolgozik, hanem a Blikknek... Két fényképet készített rólunk, kérés és kérdés nélkül, és én meg voltam róla győződve, hogy a Minap-nak dolgozik, esetleg a Borsod Online-nak. De hogy egy polgármester eladja a lelkét egy olyannak, mint a Blikk! Undorító... És talán nem is tudom meg, ha másnap nem találkozom a szomszéd nénivel, aki akkor tudta meg tőlem, hogy mi történt Bálinttal. Ugyanis ő mondta, hogy a Blikk főoldalán vagyunk, csak éppen -mivel kicsit kikockázták az arcunkat a fényképen- ő nem ismert fel minket rajta. No comment...
Gábor eléggé magába zuhant az eset után, és senkivel nem akart róla beszélni. Szándékosan kerülte a játszóteret és környékét, nehogy bárkinek is be kelljen számolnia róla, hogy van Bálint. Engem viszont az tartott életben, hogy ismerős és ismeretlen anyukák tömkelege írta nekem a leveleket a Facebook-on, és hívtak, sms-eztek, érdeklődtek. Nagyon jólesett! És a mai napig jólesik. Én ilyen vagyok, nekem muszáj kibeszélnem, kiírnom magamból, ami történt.
Amin teljesen ledöbbentem, az a bölcsivezető hozzáállása és viselkedése volt. Andi, akit addig imádtunk, és ő is imádta Bálintot, teljesen összeroskadt az eset után. Össze-vissza beszélt, mondhatnám azt is, hogy hazudozott, és ráadásul egyszer sem hívott fel minket, hogy hogy van Bálint. Később azt mondta,annyira szégyelli magát, és hibásnak érzi magát a baleset miatt, hogy nem bírt a szemünkbe nézni. De az, hogy hazudott a biztosításról és a kártérítésről, megbocsáthatatlan, és nem írható annak a számlájára, hogy hibásnak érzi magát. Pszichológusként tudnia kéne, hogy a szülőknek van a legnagyobb szükségük ilyenkor a segítségre és a biztos információkra, nem arra, hogy félrebeszél és nem segít semmiben. (És azóta sem... Nyalja a fenekét a Fideszes városvezetésnek meg a főnöknőjének, hogy milyen jó, hogy segítségére voltak a nehéz helyzetben, de mi ebben a nehéz helyzetben totál el voltunk felejtve, és még mindig le se szarja senki, hogy mi van velünk. Hogy három hónapra kiesek a munkából, hogy elfogy a gyerekápolási táppénzem, hogy fizetés nélküli szabin vagyok, hogy Bálint 24 órás felügyeletet igényel, hogy vissza kell hordani röntgenre, sebészetre, gyógytornára, rehabilitációs szakrendelésre, és úgy tűnik, pszichológushoz is. Hogy anyukám felmondott a munkahelyén, hogy pár napra el tudjon jönni hozzánk, hogy Komáromból hívom el Bálint keresztanyukáját, hogy pár napra be tudjak jönni dolgozni, stb.
Bálint gondozónői nagyon derekasan helytálltak a baleset napján, rögtön elsősegélyben részesítették a gyerekeket, pillanatok alatt kint voltak a mentősök is, nem lehet szavunk senkire sem. A kórházban ugyan az ápolónők elég "vegyesek" voltak, de összességében kedvesek és segítőkészek. Hálapénzt senki nem fogadott el, így ajándékcsomagokat állítottunk össze nekik is, meg a doktornőnek is, aki felvette a balesetkor Bálintot, és aki műtötte is.
Bálint igazi kis hős volt a kórházban. Nagyon nyugodtan és türelmesen várt minket minden reggel, mintha nem is 3,5 éves lenne... A műtét utáni reggel alig vártam, hogy lássam őt. Feküdt az ágyban, ébren volt, nézelődött, cumizott, szorongatta a kis varjúját, nagyon édes volt. Bementem hozzá, megpuszilgattam, megölelgettem, megkérdeztem, hogy érzi magát, fáj-e valamije, és pár órával egy combcsontműtét azt mondta: nem fáj, jól vagyok. :) Megetettem, már nagyon éhes és szomjas volt, hiszen előző nap dél óta nem kapott sem inni, sem enni. Szerencsére két napig nagyon jó étvágya volt, utána kicsit visszaesett, de mivel nem mozgott, ez nem volt olyan nagy gond.
Volt a kórteremben egy 12 év körüli fiú, Leventének hívták. Hát, életemben ilyen intelligens, tisztelettudó, kedves 12 évest nem láttam még. Többet ért 100 nővérkénél, annyira vigyázott Bálintra, mintha a kistesója lenne. Játszottak, könyvet olvastak, mesét néztek a hordozható DVD lejátszón, stb. Minden reggel, amikor mi bementünk Bálinthoz, beszámolt a reggeli vizitről, hogy mit csináltak Bálinttal, kicserélték-e a lepedőt alatta, pisiltették-e, kapott-e inni, sírt-e, hogy aludt, stb. Szerettük volna megajándékozni valamivel, de hirtelen szombaton hazaengedték. Elkérte a telefonszámomat, hogy majd érdeklődhessen Bálint felől, és azóta már kétszer hívott is minket. Sőt, múlt szombaton, a Múzeumok Éjszakáján összefutottunk velük a MÁV gépházban, a mozdonyok között. :) Megszervezni sem lehetett volna jobban!
Hat napig volt Bálint kórházban, utolsó nap reggel kiszedték a varrást a fejéből és kicserélték a két kötést a lábán. Két kicsi tapasz volt rajta, kétoldalt a térdénél, ahol bevezették a titánrögzítést. Amit 9-12 hónap múlva ki kell majd venni.:(
Ennyit a kórházról, az otthoni nehézségekről majd később írok.
