A műtét után, otthon, az ágyban fekve nagyon lassan teltek a napok. Kb. 5 hétig csak felüdnie és ülnie volt szabad Bálintnak. Mondanom sem kell, rekordmennyiségű mesefilmet végignéztünk vele. :) Nagy kedvence lett a Verdák, Matuka kalandjai, és a Wall-E. Neki még lesz szerepe a gyógyulásban! ;) Sőt, talán neki volt a legnagyobb szerepe. (Aki nem ismerné: Wall-E egy cuki robot, azért beszélek róla így.)
Vettünk Bálintnak egy kihajtható lábú reggelizőtálcát, amin gyönyörűen tudott enni, gyurmázni, festeni, matricázni, nyomdázni. Amikor ezeket megunta, "mérges madarazott" a táblagépen vagy mesét nézett.
Amikor a kórházban volt, egyszer Gábor bement hozzá Angry Birds-ös pólóban. Bálintnak annyira tetszett, hogy megígértem neki, hogy veszünk neki is egyet, és abban mehet haza a kórházból. Aztán kijelentette, hogy de ha neki és az apjának is lesz ilyen pólója, akkor nekem is kell egy. :) Így van három darab Angry Birds pólónk (plusz még Bálintnak egy pizsama), aznap, amikor hazavihettük, mindhárman ebben feszítettünk otthon. :) Azóta az enyém az első mosásban úgy összement, hogy csak haspólónak használható. :)
A hazamenetel nem volt zökkenőmentes. Mikor kiderült, hogy hétfőn hazaengednek minket, rákérdeztem, hogy mentő fogja-e Bálintot hazavinni. Mondták, hogy nem, mentőt ilyen esetekre nem lehet lefoglalni. Oké, rendben, érthető. Akkor betegszállító jön érte? Nem, az sem, minek az?! Vigyük haza a kocsi hátsó ülésén elfektetve (mivel ugye gyerekülésbe nem lehet betenni a frissen műtött lába miatt), valaki üljön oda mellé, és fogja le. Hát csak pislogtam... Nem akartam elhinni, hogy ez így működik. És ha egy nagyobbat fékez Gábor? Hát, nem szívesen vállaltuk be ezt a verziót.
Szerencsére Gábor épp aznap, amikor ez a párbeszéd zajlott a kórházban, bement a munkahelyemre, és összefutott a főnökömmel, aki megkérdezte, hogy van Bálint. Gábor meg elmesélte, hogy épp azon tűnődünk, hogy vigyük haza. A főnököm erre felhívott, és megadta egy ismerőse számát, aki az egyik betegszállító cég vezetője, azt mondta, rá hivatkozva hívjam fel, és azonnal hazahozzák Bálintot. (Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki segített ebben.)
Hétfőn a doktornő nagy nehezen odaért hozzánk (11-re kértem a betegszállítót, a doktornő fél 11-kor még sehol nem volt, hogy aláírja a zárót), megmutatta, hogyan kell otthon tornáztatni Bálint lábát, még egy óra eltelt, mire aláírta a zárójelentést, és meg is érkezett a betegszállító. Egy vaskos legény úgy felkapta a hóna alatt Bálintot, és letette a gurulós ágyra, hogy annyit sem tudtam neki mondani, álljon már meg, combcsonttörött gyereket emelget a levegőbe! Utána kérdezte meg, mi baja a kisfiúnak... :o Na mindegy, rendesek voltak, hazavittek minket, sőt, két hét múlva a kontrollra is őket kértük meg, hogy vigyenek be a kórházba. Az is nagy nap volt: délre volt időpontunk, amit el is mondtam a betegszállítós diszpécsernek, aki viszont azt mondta, legkésőbb reggel 8-ra készüljünk el, mert nem tudnak pont délre bevinni minket... No comment... Na mindegy, fél 9-kor megjött a betegszállító, már tele volt az autójuk, Bálintot lefektették az ágyra, és másfél órát kocsikáztunk a városban, mert -szerencsére- minket tettek ki utoljára, az 5 másik beteg után. Így 10-re értünk a kórházba, 11 után hívtak is minket. A röntgen akkor azt mutatta ki, hogy még nagyon minimálisan forrt csak össze Bálint csontja, ezért még három hétig feküdnie kell (a röntgent és a vizsgálatot Bálint végigsírta, annyira rossz emlékei voltak a kórházról, a doktornőről, a röntgenről)... Viszont legalább azt megengedte már az orvos, hogy gyerekülésben és sport-babakocsiban szállítsuk, így egy kicsit kinyílt a világ, mert azután ahova csak tudtunk babakocsival menni, oda mentünk.
Általában én voltam vele otthon, de sokat vigyázott rá anyukám, anyósom, apósom, dédi, Gábor, és még Móni eljött hozzánk. Nagyon ügyesek voltak, jól elvoltak együtt, sőt, Bálint azóta csak úgy hajlandó fogat mosni, ahogy Móni tanította neki. :)
A napjaink vagy babakocsis sétával teltek, vagy otthon foglaltuk el magunkat mindenfélével. Sokat játszottunk, meséket néztünk (szerencsére erről már leszokott, de abban az időben képes volt két másfél órás mesét is végignézni egy nap), festett, gyurmázott, matricázott, olvastunk, stb.
Amikor főztem, a konyhában csináltam neki egy játszósarkot. Kitettem jó pár nagyméretű betűkirakós szivacsot a földre, odatettem neki néhány játékot, és játszott meg beszélgettünk. (Egyébként ezalatt a 2-3 hónap alatt hihetetlen sokat fejlődött, komolyodott Bálint. Olyan gyönyörűen beszél, olyan kifejezéseket használ, amit más háromévestől nem hallani, és rengeteget kérdez, minden érdekli. Imádnivaló! Hihetetlen jó vele lenni és válaszolni a kérdéseire, megmutatni neki a világot.)
Bálint nagyon okosan és türelmesen tűrte, hogy nem állhat a lábára, nagyon fegyelmezett volt. A műtét utáni 5. héten már nagyon ficánkolt, sokat erősödött a lába (kapott rá szárított tojáshéjat összezúzva, pirított szezámmagot mozsárban összetörve, homeopátiás bogyót, meg Forever Living-es ásványi anyagokat tartalmazó kapszulát), már képes lett volna egyedül térdelni és lábra állni, de még nem engedtük.
A következő vizsgálaton azt mondta a doktornő, hogy most már ráállhat a lábára, szépen lassan sétálgathat. Rehabilitációra nem küldte Bálintot, amin a háziorvosunk nagyon meglepődött, azt mondta, az a MINIMUM, hogy csonttörés után vagy gyógytornára vagy úszni beutalják. Hát, bekönyörögtem magam a rehabra, de ott is azt mondták, hogy felesleges, mert az ilyen korú gyerekek "magukat rehabilitálják". Mondtam, hogy ha már itt vagyunk, néhányszor hadd menjen már el gyógytornára. Elvittük, de igazából semmi értelme nem volt, mivel csak sétálgattak a gyógytornászokkal, azt meg mi is meg tudtuk otthon csinálni...
Anyukám itt volt nálunk pár napig, hát csodát tett Bálinttal, látszik, hogy egészségügyis, ért ahhoz, hogy kell sétáltatni, illetve sétálni tanítani egy gyereket. Nem volt könnyű, szépen, óvatosan, fokozatosan próbálkoztunk csak. A lakásban is inkább kézen fogja járkált, bátrabb pillanataiban pedig a bútorba kapaszkodva.
Szóval az önálló séta: az úgy kezdődött, hogy Bálint nagy Wall-E rajongó lett, amiről már ugye írtam. Találtam neki a neten egy játékcsomagot, amiben három különböző robot van a mesefilmből, megrendeltem, és tartogattam addig a napig, amíg a doki rá nem bólint, hogy egyedül is sétálhat. Azt találtam ki, hogy a szoba egyik végéből ha elsétál egyedül a másikba, odaadom neki.
Megmutattam neki, hogy mit hoztam, kibontottam, és elmentem tőle pár lépésnyire, hogy jöjjön oda érte. Nagyon akarta azokat a robotokat, láttam, hogy csillog a szeme. :) De csak a székekbe, ágyba, szekrénybe kapaszkodva körözött körülöttem, és kérte, hogy adjam neki a robotokat, nem tud érte egyedül odajönni. 10 perc után, amikor már láttam, hogy tényleg nem tud, és csak sír és sír, két robotot nekiadtam. Mondtam, hogy a harmadikat, Wall-E-t átvisszük a szobájába, feltesszük a polcra, és akkor kaphatja meg, ha odamegy érte egyedül.
Átmentünk a szobájába, feltettük a polcra, a másik kettővel pedig elkezdtünk játszani. Csak szemezett a Wall-E-val, csak nézegette, egyszer csak megszólalt: Anya, én odamegyek a Wall-E-ért, egyedül. És abban a pillanatban elengedte a kezem, odasétált a polchoz, levette, és odahozta nekem! Annyira meghatódtam, hogy majdnem elsírtam magam, végre egyedül járkált! Annyira tapsoltunk meg ujjongtunk neki Gáborral, hogy aznap este Bálintot le sem lehetett állítani. Oda-vissza járkált a lakásban, mint akinek minden egyes helyiségben fontos dolga van, láttuk rajta, hogy nagyon élvezi, hogy végre sétálhat. :) Persze még sántított, de aztán a következő napokban rohamosan fejlődött.
Alig vártuk, hogy végre reggelente (vagy hajnalonként) a két lábán jöjjön át hozzánk, és bújjon be az ágyba közénk.
A doktornő nyaralni is elengedett minket, így egy hetet a tengerparton töltöttünk, ahol Bálint teljesen elfeledkezett minden gondjáról, és teljesen rendbejött a lába, az idegen környezet, a sok lépcsőzés az apartmanunkhoz, meg a tengerben lubickolás jót tett neki nagyon. Nagyon jól érezte magát szerencsére, hatalmas élmény volt neki minden, bárhová mentünk. Voltunk a Krka-vízesésnél hajókázni, aztán tengeralattjárózni (gagyi volt és Kész Átverés Show -jellegű, de neki tetszett), meg sokat pancsolt a tengerben is.
Még a nyaralás előtt voltunk vele pszichológusnál is, mert a rehabos doktornő azt mondta, hogy a sántítása, és hogy kifejezetten nem meri terhelni a műtött lábát, lelki okokra vezethető vissza. A pszichológus meg azt mondta, esze ágában sincs terápiát kezdeni vele, mert akkor folyamatosan a beteg lábára kéne terelnie a figyelmét, azt meg nem akarja, inkább várjunk még, vigyük minél előbb közösségbe, érje minél több idegen inger, menjünk vele kirándulni, és később mindenképpen írassuk be valami csapatsportra, mert nagyon jót tenne neki, ha együtt kéne működnie más gyerekekkel. Merthogy elég öntörvényű és "magányos farkas" típus, és ezt az iskolában nem lesz túl pozitív tulajdonság...
Volt egy aranyos jelenet a pszichológusnál: megkérte Bálintot, hogy rajzolja le magát. Na, gondoltam, az érdekes lesz, mert Bálint egyáltalán nem szeret, szóval nem is TUD rajzolni, tehát nem érdemes ezt erőltetni. Csak nem hagyta a doktornő annyiban, Bálint viszont nem volt hajlandó rajzolni. Na, gondoltam, essünk már túl rajta, elkezdtem én a rajzot: rajzoltam egy fejet, mondtam Bálintnak, hogy fejezze be ő. Elvette a ceruzát, és a fejből szépen kivezetett két kezet meg két lábat. Teste nem volt. :) Az egyik lába egyenesebbre sikerült, a másik görbébbre, de első rajznak szerintem király lett. Megkérdezte a pszichológus, hogy melyik a bibis lába, hát Bálint rábökött a görbébbre. Húha, mondta a dokinő, úgy látom, betegnek rajzolja a műtött lábát. Nálam meg beindult az anyai ösztön, mondtam Bálintnak, hogy fordítsuk meg a lapot, rajzoljon le engem is. Hát, mit ad Isten, nekem pontosan ugyanolyan lábakat rajzolt! Akkor megnyugodott a doktornő, hogy mindenkinek ilyen a lába. :) Nem tudom, mi lett volna, ha ez nem jut eszembe egyébként...
Na, később folyt.köv., mert elfáradtam.
