Olyan szépet olvastam, hogy muszáj megörökítenem...
Kis anyák napi érzésfürdő
„Gyorsan indítsd el azt a DVD-t, mert mindjárt 9 óra, én pedig nem tudok végignézni veled egy 2,5 órás filmet úgy, hogy ötkor kelnem kell a gyerekekkel.” „Igazad van, ne is mondd. Megnézzük két részletben?” „Áh, ne már. Pont a felénél kikapcsolnád? Az olyan illúzióromboló.” „Emlékszel milyen jó volt még a gyerekek előtt, amikor egész szombaton csak az ágyban fetrengtünk, zsírtól fénylő, olaszkolbászos vastagtésztás pizzát falatoztunk, és megnéztünk egymás után 10 részt a Szívek Szállodájából?” „Ne is mondd… Isteni volt. Utólag visszagondolva nem értékeltük kellőképpen a szabad akarat csodáját. De ha elmondod a haverjaimnak, hogy Szívek Szállodáját néztem, simán letagadom.”
Ember ilyen tökéleteset nem teremthetett. Itt egészen biztosan Isten keze van a dologban, mert az lehetetlen, hogy én, meg a férj megszerveztünk egy szimpla két-résztvevős sejttalálkozót és abból jött létre ez a két csodálatos icipici kéz – atyaég, még köröm is van rajta - a legtökéletesebb puha arcocska és ez a tündéri pocak. Mi lenne, ha egészen közel hajolnék hozzá, és azt a levegőt szívnám be, amit ő kilélegez?
Rabszolgasors ez, nem a Szívek Szállodája! „Anya, vajazd meg a kenyerem. Inkább kapard le a vajat, és csak lekvárt tegyél rá. Már leültél? Most jutott eszembe, hogy inkább nem teát kérek, hanem kakaót. Anya, véletlenül a WC mellé pisiltem, feltörlöd? Anya, hozzál felmosót, mert kiborítottuk a lecsót a földre. Igen, véletlenül mind a ketten egyszerre. Haragszol? Tényleg véletlen volt, csak meg akartam nevettetni a Hugit, hogy milyen vicces, amikor kolbászdarabok vannak a hajamon! És tényleg nevetett! Ő sem direkt borította ki, hanem csak azt akarta, hogy én is nevessek azon, hogy paprikadarabok vannak a haján. Véletlenül ezért a feje fölé emelte a tányérját. Hogyhogy nem jön ki a lecsó a ruhából? Akkor mégis haragszol? Te miért nem nevetsz azon, hogy kolbászos lett a hajunk?”
Megbabonáztak. A szívem két darabját kitépték és lenyúlták, ráadásul folyamatosan magukkal hurcolják. Az Nagy épp oviba vitte az ő adagját, az itthon maradt ¾ szívem meg csak vergődik, hogy még így is kellő vérmennyiséggel lássa el a testem. Pillangók repkednek a gyomromban, már csak negyed óra és indulhatunk érte. Vajon ott fog sírni a sarokban? Hogy viselte az első napot? Már csak két sarok az óvoda... Akár futhatnék is, akkor gyorsabban odaérek. Oké, a Kicsi a babakocsiban nem díjazta a futás ötletét, szemrehányóan nézett hátra rám, valószínűleg túl göröngyös ez a járda a futáshoz. Kétségbeesetten ver a szívem, úgy izgulok, mint szerelmes hosszú távollét után. Leskelődök. Ott van! Kirakózik egy másik kisfiúval. A világ – egyik – legtökéletesebb teremtménye kirakózik. Nem verték el a nagyok, nem sír a sarokban, ugyanúgy kirakózik, mint otthon. Az újraegyesült 1/1 szívem nyugodtabb tempóban ver tovább.
Ebből most már tényleg elég. Képtelen vagyok még egy bugyuta mesét elolvasni, ezernegyvenhatodjára végignézni az állatos lapozgatót, és bégetni, meg múzni kifulladásig. És a Nagy „anya nézd” korszakától is torkig vagyok. Miért kell mindent néznem? Nézzem, ahogy fél lábon áll, nézzem, ahogy lehajtott fejjel fél lábon áll, nézzem, ahogy fejére terített egy sálat, még vezetés közben is ordít rám, hogy nézzem. „Ott a boci!” Uramisten! Hiszen ez egy mondat! A Kicsi kimondta élete első mondatát! Olyan büszke vagyok, mintha Nobel díj átadón lennék, összevissza csókolgatom, majd soha nem látott lelkesedéssel kapom elő a bárgyú állatos lapozgatót ezernegyvenhetedjére, és lelkesen múúúzok. Nem is értem, hogy lehet ezt megunni.
Két kicsi kéz fonódik össze, előttem ballagnak a parkolótól a lakásunkig. A Kicsi ragaszkodott hozzá, hogy a Nagy kezét fogja, az enyém nem volt megfelelő. Fekvőrendőrhöz érkeznek, a Kicsi még nem tud ekkora dolgot átlépni, a Nagy segít neki, de elesnek. „Semmi baj, picurkám.” Ezt a Nagy mondja neki. Leteszem mind a négy bevásárlószatyrot, megtörölöm a homlokomat. Úgy érzem, erre a pillanatra örökre emlékezni fogok – persze nem. A két szöszibarna kócos fejecskére, ahogy fetrengnek a betonon - a Nagy is elesett szolidaritásból -, és majd megszakadnak a nevetéstől. Úgy kacagnak, ahogy csak a gyerekek tudnak. Tudom, hogy talán másfél óra múlva már gyepálják egymást egy építőkocka miatt. Nem érdekel. Ez a pillanat akkor is tökéletes volt. És ma már ez volt a harmadik ilyen pillanat. Alig várom a holnapot.
Forrás: lustanyu
